Akkor hát következzen a legutóbbi dániai látogatás ismertetése! :)
Nem volt különösebben nagyobb élmény, mondhatni már mindenki hozzászokott a rendszeres repülőutakhoz, bérelt kocsival való furikázgatásokhoz, a mindennapi, nagyjából százkilométeres utazásokhoz és a dán nép este nyolc óra utáni kötelező kihalásához. (Nem vicc, az a bolt, ami délután négykor nem zár be, az bezár este hatkor, de legkésőbb este nyolc az általános zárás mindenhol. Még a herningi bevásárlóközpont, ami a lakosság számához viszonyítva óriási méretekkel rendelkezik, még az is, mindegy, hogy hétköznap vagy hétvége, este nyolckor szigorúan bezár, és maximum a méreg drága étterem tart nyitva este kilencig.)

Rendszerint megérkeztünk a ferihegyi reptérre, mindenki nagyjából időben, majd nem túl számottevő késéssel felemelkedtünk a jó magyar levegőbe, hogy aztán a szlovák, a cseh, majd a német levegőeget hasítsuk 750 kilométeres sebességgel óránként, tizenegyezer méter legnagyobb magasságban. Másfél órával később le is szálltunk, azaz, inkább, hogy "ledrifteltünk", mivel a leszállópálya kicsit csúszós lehetett. Ahogy a bal hátsó futómű leérkezett, azzal a lendülettel csúszott is szépen oldalra, majd leért a jobb futómű, és vélhetően a kapitány korrekciójának löszönhetően meg is indult a másik irányba a gép, majd mégegyszer balra. :D Közben leért a gép eleje is, és már döccenőmentesen lassultunk egész addig a helyig, ahol aztán lekanyarodtunk a leszállópályáról. :)

Átvettük az autók kulcsait, és a már lassanként megszokott útvonalon elindultunk a garázs felé, ahol a szekerek még mit sem sejtve aludták friss, vasárnap esti álmukat. A mi kocsink megint egy Zafira lett, amit az autó kinyitása után vagy húsz percig bántunk. A két leghátsó pótülés ugyanis nem volt besüllyesztve a helyére, úgyhogy ezeket nekünk kellett megpróbálni visszaügyeskedni, hogy a csomagok is, meg mi is beférjünk valahogy az autóba. A projektet első körben a két villamosmérnök kolléga nyerte meg. :) Nagyon vicces volt nézni, ahogy próbálkoztak az ülések lehajtásával. :) Még a kocsi kézikönyve is előkerült a kesztyűtartóból (ami persze nem nekik jutott eszükbe :D ), de sokat az sem segített. Végül aztán közösen megoldottuk a problémát. (Még ilyen baromságot, hogy ahhoz, hogy a két leghátsó pótülést le lehessen hajtani, az összes létező ülést a lehető legelőrébb kell állítani, különben teljesen esélytelen a mutatvány!)
Végül sikerült elindulni, és mindössze egyetlen tízperces megállással, kerek négy óra alatt sikerült elérni az aznapi úticél második állomását, a videbaeki házat, majd a harmadikat, a jó, pihe-puha ágyikókat. :)
Az első tréningnapon vagy fél órát késtünk, pedig időben elindultunk. Ennek az oka az volt, hogy elfelejtettek szólni, hogy ez a képzés nem Brandéban, a központban lesz, hanem az onnan harminc kilométerre lévő Karstoftban, ami pont akkora település, hogy három egymás mellé telepített futballpálya éppen beterítené az egészet. Nem nagyon idegeskedtünk a késés miatt, ismertük már a dánok minden helyzetben (na jó, majdnem minden) fennálló nyugodtságát, amire aztán teljes alappal számíthattunk, mert a sűrű elnézéskérésre a válasz kb. az volt, hogy: "Semmi gond srácok, tudjuk, milyen baromi nehéz elsőre ide találni." (Valószínűleg nem tudták, hogy már nem először járunk ott. :D )

A tréning maga sokkal hálásabb volt, mint a legutóbbi. Ellentétben az előzővel, itt az összes fizikai meló abból állt, hogy felálltunk az asztaloktól és kimentünk reggelizni, aztán három órával később ebédelni is. :D Rettentő megerőltető volt. :)
Képzésünkben két helyi és egy angol erő vett részt, nevezetesen Kasper, Henrik és Eddie. Henrik barátunk egy jó ötvenes, egy oktatóvá lett technikus volt (persze minden oktató előélete valamennyire köthető a technikusi munkakörhöz), akinek széjjeldohányzott rekedtes mély hangja rám személy szerint elég megnyugtatólag hatott. Remek és tiszta angolsággal beszélt, minden szavát remekül lehetett érteni. :) A nem túl sok üres időnkben a repülőgépmodelljeinek bemutatásával ütötte el az időt, különböző videókat láthattunk, ahogy a nem kis műszereket egy rét fölött repteti (amelyeket egyébként maga rakott össze, több hónapos munkával. A legnagyobbnál ez a kilencet is elérte. A méretarányokról fogalmam sincs, de állítása szerint a legnagyobb, ami egy teherszállító Boeing modellje volt, kicsivel hosszabb, mint hat méter, és a pilótafülkébe a másfél éves unokája gond nélkül befért. Persze nem kínozta szegényt a felszállás élményével, csak a földön "próbálta bele" pár fénykép erejéig.).
Eddie megértésével már kicsit jobban küszködtünk, mivel ő igazi brit angol, Newcastle-ből érkezett. De egy kis plusz koncentráció segítségével őt is jól meg lehetett érteni legtöbbször.
Szóval a képzés maga elég laza és rendkívül jól követhető volt. :)

Legkésőbb délután négykor minden nap végeztünk, így lehetőség nyílt a nap többi részében azzal foglalkozunk, amivel csak akartunk. Ez általában a nagy semmi volt, mivel egész héten baromi borús volt az idő, nemigen lehetett a napi bevásárláson és bekajáláson túl sokmindent csinálni. Az egyik nap azért szerencsénk volt, mert egyszer csak kisütött a nap, úgyhogy elhatároztam, hogy el kell menni valamerre szétnézni. A többiek először lelkesek voltak, azonban ez az idő előrehaladtával eléggé lecsökkent, így a vége az lett, hogy Pistivel ketten nekiindultunk elnézni Ringkøbingbe, ami egy nem messze lévő tengerparti város. Sejthető volt, hogy a hideg miatt valószínűleg nem nagyon fogjuk a lábunkat áztatni az Északi-tenger vizében, de gondoltuk, ha már jó az idő, mozduljunk ki kicsit! Mikor a partra értünk, realizálódott bennünk, hogy még, ha akartunk volna, se tudtunk volna lábat áztatgatni a vízben, mert ahhoz legalább tíz centi vastag jeget kellett volna feltörnünk, mivel az egész a part mentén, keresztbe-hosszába be volt fagyva, úgyhogy a vizenjárás (na jó, jégen járás) képességeit kezdtük inkább gyakorolni. :) Pityu kicsit bátrabb volt, mint én ő huszonöt métert is hajlandó volt bemenni a parttól számítva, én maximum tizet, ha megtettem. Ugyanis az első jégre lépési kísérletem közben a jég, ahol még vékonykább volt, kezdte megadni magát a száztizennégy kilóm alatt, amit erős recsegéssel igyekezett a tudtomra juttatni. Beljebb már vastagabb volt, szóval nem volt mitől félni, de nem ártott az elővigyázatosság. :)
Kb. ennyi volt a kaland része a túrának, a többi már a jól megszokott, lassan unalmassá váló utazásból és zabálásból állt.
(Majd emiatt a mondatom miatt fogok rendkívül eseménydús utazási élményeket összeszedni, már látom.) :D

A következő projektről még semmi hírem sincs, ha lesz, azonnal tudatom. :)
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.