Folytatnám azt a posztot tehát, amit még első dániai utunkkal kapcsolatban, poszthumuszként kezdtem meg. :)

Elindultunk tehát a bérelt Renault-val Nyborg felé, hogy első munkahelyünkön bizonyítsuk rátermettségünket, remekül. Kicsit kényelmetlennek éreztem a dolgot, hogy a még előző nap, a neten megnézett útvonal szerint majdnem hatszáz kilométert kell majd vezetnünk, mire a célhoz érünk. Ez még barátok között is hat-nyolc óra útnak felelt volna meg pihenésektől, forgalomtól, eltévedéstől, és egy halom más, előre be nem tervezhető változótól függően. Tekintve, hogy este nyolc körül tudtunk elindulni, aggodalmat okozott, hogy másnap hogy fogunk reggel nyolckor megjelenni a szájton, mikor a kalkuláció szerint kb. egy óra alvás lett volna lehetséges, a már említett feltételek szerint. Ehhez képest, este fél tizenegykor már a nyborgi mekdönciben toltuk befele a hambikat. Mindez úgy volt lehetséges, hogy a kedves gugli útvonaltervezője nem vette figyelembe, hogy a két nagy sziget (Fyn és Sjaelland) között van egy kibeb@szott nagy híd, ami az egész utat mindössze százharminc kilométeressé varázsolja. :D (Notes: Haccáz helyen ellenőrizzed le mindig, hogy a tervezett útvonalnál van-e esetleg rövidebb! Persze a gyorsabb is jó, ha hamarabb érsz oda. ;) )

Az első éjszakára még nem volt szállás foglalva, szóval betértünk egy, az iroda által javasolt Bed & Breakfast szálláshelyre, amikben az a jó, hogy szerény megfigyeléseink szerint az ország legeldugottabb szegleteiben is rendesen előfordulnak, szóval, ha Dániában járnál és rád szakadna az éjszaka, miközben már baromira elfáradtál, keressél egyet a közelben, mert tuti van. A tulaj bármikor felcsöngethető, és többnyire szívesen is látnak (mert, hát ezért vannak, ez a dolguk). Viszont nem olcsók, mi fejenként kb. négyszáz dán koronát fizettünk, amiben természetesen a reggeli benne foglaltatik. Viszont még így is olcsóbb, mint egy utolsó hotelszoba Koppenhágában, amiért mi szobánként ötszázkilenvenöt helyi pénzt fizettünk. Mondjuk ezek kétágyas szobák voltak, azonban, ha egyedül mész, nincs kedvezmény, szóval mindenképp ennyibe kerül (minimum).

Másnap reggel, immár játszóruhába öltözve betámadtuk az ún. étkezőt, ahová belépve a "fogadósné" elmesélte, hogy a szomszédok nemigen szoktak itt senkinek sem gondot okozni, főleg az éjszakai nagy bulizásaik miatt nem kell soha rendőrt hívni rájuk. Kissé később, az ablakon kitekintve realizálódott bennünk, hogy ez valószínűleg amiatt lehetséges, hogy a szomszédban egy olyan intézmény lakói foglaltak helyet, melyet temetőnek hívnak. :D Ami azt illeti, elég ízlésesen be volt rendezve, a sírok arról árulkodtak, hogy folyamatosan gondozzák őket. Szép volt. :) Mellesleg, mikor megérkeztünk, korom sötét volt, meg még köd is, illetve a vendégház méretei épp elég nagyok voltak ahhoz, hogy a mögötte elhelyezkedő katedrális tornyát is remek módon eltakarják a gyanútlanul megérkező vándor szélerőművész előtt. :)
Vindinge-ből tovább indultunk tehát Nyborg felé, ami lehetett vagy öt-hat kilométer, szóval nagyon nem kellett sietnünk. Beérve a szájtra megláttuk életünk első darabokra szedett (vagyis inkább még nem összerakott) szélturbináit a földre fektetve, fődarabonként csoportokba szedve. Külön a nemrég, szerelésre beérkezett gondolák, a már szállításra készre szereltektől, kicsit arrébb a kétféle toronyszekciók, illetve a már össze szerelt rotorok egymásra rakodva. Itt figyelhettem meg először életem mindez idáig élőben látott legnagyobb daruját, melynek emelőmagassága mindössze száz méter volt csupán, összsúlya pedig hatszáz tonna. :D Természetesen mozgó daruról van szó, melynek két oldalán lánctalpak helyezkedtek el. Tűzvész, vagy bármi más egyéb veszély esetén valószínűleg nem lett volna alkalmas menekülésre, mivel maximális haladási sebessége egy kilométer volt óránként. :) Legjobban azt a jelenséget szerettem, amikor nekiállt fordulni a laza talajon. Ugyanis az egymáshoz rögzített lánc elemek a fordulás során egymáshoz feszültek a megfelelő minőségű és irányú igénybevétel hatására, ami egyrészről azt eredményezte, hogy a talajt éppen elhagyó, leghátsó lánc elem, a még földön lévőről "lepattant", és marha nagyot szólt. Másrészről pedig, bizonyos távolságon belül maradva a daruhoz (nagyjából tíz méter), a földben így keltett lökéshullámokat simán lehetett érezni, kábé így: Bammmmm.............Bammmmm........... Bammmmmmm...............:D Baromira élveztem. :)

Első napunkon megtörtént az ilyenkor mindig szokásos eligazítás, ismertetni kell az újonnan jövőkkel egy csomó dolgot, pl. mit, hol találnak, kit, milyen problémával lehet keresni, kinek mi a telefonszáma, merre vannak gyülekezőhelyek, stb...
Mindezek után lehetett menni dolgozni, a kinek-kinek kijelölt munkakörre.
Négyünket kétfelé küldtek, első körben Pistit és Andort a lapát előkészítésre, Gábort és engem pedig az újonnan jött gondolák daruzásához, illetve előszereléséhez.
Itt volt szerencsém először megtapasztalni azt, hogy milyen is egy darab kötéllel irányítani egy tíz-húsz méter magasan lebegő, több, mint nyolcvan tonnás tömeget. Szélcsendben. :D Nem tűnt könnyűnek. :) Ekkor még nem sejtettem, hogy másfél hónappal később ugyan ezt kell tennem azzal a különbséggel, hogy a cucc nyolcvanöt méteren lesz, miközben én a földön. :) Nem szélcsendben. :D Megjegyzem, ez még a könnyebben irányítható fődarabok közé tartozik, mivel ugyan igaz, hogy ez a legsúlyosabb elem, azonban a felülete viszonylag kicsi. Na, a lapáté, az nem. :D
Egy idő után (két-három óra) aztán megszoktuk a dolgot, nem okozott nagyobb nehézséget elvégezni a munkát.
Másnap megtudtuk, hogy a szájt hamarosan bezár, mert a megrendelt turbinák közül hamarosan az utolsókat fogjuk előkészíteni. Még tizenegy napig volt ránk szükség.

Folyt. köv.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.